Adventures in the Icecream Age
A Bizottság központi helye a 80-as évek magyar alternatív kultúrájában
Szőnyei Tamás
„Mit látsz, Laca?” – kiáltja egy erőteljes, rekedt férfihang.
„Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot” – hangzik a válasz. A közönség felkacag.
„Mit látsz?!” – hallatszik jóval hangosabban, még határozottabb sürgetéssel.
„Egy nagy segget látok! – üvölti a megszólított férfi.
„Na, ez már valami” – motyogja a kérdező elégedetten. A közönség kuncog.
„De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok… Jó ez így?” – zárul a válasz.
„Mit kiabáltok itt?” – kapcsolódik be a párbeszédbe egy harmadik férfihang, nevetgélve, kívülálló pozícióból, mégis a produkció részeként.
Így indul az A. E. Bizottság első nagylemeze, a Kalandra fel!! (Up for Adventure!!) Az LP zömét 1982 novemberében, a gödöllői Művelődési Központban vették fel két koncerten. 1983-ban jelent meg. Szenzációnak számított. Azóta is előkelő helyen szerepel a legfontosabb magyar albumokról összeállított listákon.
A Bizottság minden tekintetben kivételes jelenség a magyar populáris zene történetében. Ennek jellemző illusztrációja az albumot indító, meghökkentő párbeszéd. A kérdező Wahorn András és a válaszoló Laca, azaz fe Lugossy László szavai szállóigévé nemesedtek. Egy popkulturális tradíció ironikus részévé. A 80-as évek alternatív szubkultúrájában szocializálódott nemzedék vidáman vágja a választ a „Mit látsz, Laca?”-kérdésre. Ha ott voltál, tudod, hogy egy nagy segget láttál. Ha nem tudod, nem is voltál ott.
Az 1980-as évek a szocializmus utolsó évtizede volt, kettős arccal. Messze már az 1950-es évek állami terrorja. Messze az 1960-as évek óvatos konszolidációja. Messze az 1970-es évek elejének depressziós érzése, hogy úgysem történhet semmi. A Nyugat és a Kelet 1975-ben, Helsinkiben megállapodott a gondolatok szabad áramlásának engedélyezéséről. Az 1980-as évekre ez alapot teremtett a változásokhoz. A politikában, a gazdaságban és a kultúrában esély nyílt a liberalizálódásra. Eközben még működtek a rendszer önvédelmi reflexei. A másként gondolkodók, az ellenzéki politikai aktivisták visszacsapással is számolhattak. 1983-84-ben több magyar punk zenész került bíróság elé. Börtönbüntetést kaptak antikommunista dalok nyilvános előadása miatt.
A politika mellett ne feledkezzünk el arról sem, hogy a 70-es és 80-as évek fordulóján Magyarországot is elérte a punk és a new wave szele. Friss levegőt hozott. Megmutatta, hogy a status quo a popzenében sem örök. „Csak” tehetség és inspiráció kérdése, és lehetséges a változás. Létre lehet hozni egy alternatív színteret.
Ebben a légkörben lépett színre a Bizottság. Látszólag a semmiből. De mint mindennek, ennek is megvoltak az előzményei. Csak a legtöbb ember nem tudott róla – beleértve e sorok íróját is.
A budapesti Óbudai Hajógyári Szigetet ma mindenki Európa egyik legnagyobb nyári fesztiválja, a Sziget Fesztivál otthonaként ismeri. Ennek előtörténete négy évtizedre nyúlik vissza. 1980 augusztusában nagy rock fesztivált rendeztek itt a Fekete Bárányoknak. A magyar popzenében ekkoriban erőteljes, kemény rock hullám tört elő. Az állami monopóliumként működő lemezkiadó vállalat, a Hungaroton a lágyabb hangzásvilágot képviselő együttesek és énekesek mellett egyetlen kemény rock zenekart favorizált, a Piramist. A Hungarotonnak és a Piramisnak egyaránt kihívást jelentett a kemény rock új népszerűsége. Különösen a Fekete Bárányokként emlegetett három zenekar: a Hobo Blues Band, a P. Mobil és a Beatrice. Rövid idő alatt óriási rajongótáboruk lett. Magukra vették a Fekete Bárány-image-t, ahogyan tinédzser közönségük jelentős része is Fekete Báránynak érezte magát a felnőttek társadalmában. Lázadoztak a szüleik, az iskola, és egyáltalán az intézmények, a hatalom ellen. A körülmények ellentmondásosságát mutatja, hogy miközben a lemezkiadó nem szívesen foglalkozott a „botrányos” zenekarokkal, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) viszont megpróbálta ezek népszerűségén keresztül elérni a társadalmi problémát jelentő fiatalok tömegeit. Érzékelték, hogy ezt a nemzedéket könnyen elveszíthetik, mert szocialista szlogenekkel nem lehet hatni rájuk. Ezért is szervezte meg a Fekete Bárányok fesztiválját a KISZ és havilapja, az Ifjúsági Magazin. Körülbelül 20 ezren mentek ki a szigetre, hogy együtt lássák három kedvencüket.
Senki sem tudta, hogy előttük egy teljesen ismeretlen banda is színre lép majd. Ez volt a Bizottság. Én is ott láttam, hallottam őket először. Beleszeretni a Bizottságba egy pillanat műve volt. Példátlan látvány, példátlan hangok. Egy fickó véresnek látszó hentes kötényben a vékony lábú orgona mögött (ef Zámbó István). Egy másik fickó gitárjáig érő szakállal (Bernáth/y Sándor). A harmadik szakállas szenvedélyesen kínozza szaxofonját (Wahorn András). Elől két énekes, egy dobhártya repesztően sikító lány (Kokó) és egy szürrealista szóáradatokkal sokkoló férfi (Laca). Valahol hátul még egy gitáros, aki csak a hangszerével törődik némán, egy helyben állva (Szulovszky István), és egy dobos, akiről tüzetesebb megfigyelésre kiderül, hogy nő (Bán Mária). Talán az egyetlen női dobos az akkori magyar zenekarokban. Mi más juthatott volna eszünkbe, mint a Velvet Underground? Máris kész a megfejtés: art rock. Semmi séma, semmi erőlködés. Mégis: instant hatás. Hippi örömzene, punk-jazz, new wave, laza káosz, brutál repetíció, kiszámíthatatlanság, meglepő hangok és zajok, szürrealista szódzsungel, merészen konkrét dumák, abszurd humor – mindez együtt: a szabadság szelleme. Örökre a fülben ragadó dallamok és szövegek. Nem fogalmaztuk így meg, de leendő alternatív „slágerek” sorát ismerhettük meg azon a forró nyári délutánon. Nem keresték a tömeg kegyét. A gyerekek nem miattuk voltak ott, mégsem üldözték el, nem fütyülték ki őket. Mondhatni, sikert arattak. Túlélték.
Az Ifjúsági Magazinban pozitív hangon mutatta be a Bizottságot a fesztiválról beszámoló riport. Örömmel üdvözölték a váratlan produkciót. Ennek ellenére akkor úgy gondolhattuk, semmi esélyük nem lesz megszólalni a rádióban vagy pláne lemezen. És mégis megtörtént.
De vajon hogyan kerültek egyáltalán a fesztiválra, 20 ezer ember elé, miközben még kis klubokban sem játszottak azelőtt?
Személyes kapcsolatoknak köszönhetően. A Bizottságot a Beatrice énekese, Nagy Feró hívta meg. Nagy Feró figyelmét pedig Waszlavik László hívta fel a Bizottságra.
Nagy Feró ma 70 fölött jár. A legmagasabb állami kulturális elismerés, a Kossuth-díj kitüntetettje. Egyike a 2010 óta kormányzó párt, a Fidesz által favorizált személyiségeknek a pop területén. 1980-ban lázadó rocker volt. Zenekara, a Beatrice számos hatást ötvözött. Blues, AC-DC inspirálta kemény rock, klasszikus punk a Sex Pistolstól és a Ramonestől, az operett világát idéző sláger. Számaikat társadalmi érzékenység fűtötte. Együttérzés az alul lévőkkel. Nagy Feró igazi showman volt. A színpadon kívül pedig afféle idősebb testvér vagy pótapa a rajongói számára. Szívesen engedett fellépni ismeretlen zenekarokat a Beatrice előtt.
A Beatricében egy időben szerepelt Waszlavik László is. Egészen egyedi figura. Művészneve: Gazember. Önmagát modern sámánként prezentálva, az ősi magyar zene hagyományait akarta átültetni a rock világába. Sőt, idővel inkább a nemzeti zene eszközével próbálta volna kipiszkálni a kozmopolita rock férgét a magyar talajból. Rövid ideig zenélt a Bizottságban és a Vágtázó Halottkémekben is, majd szólókarrierbe kezdett. Nagy Feróval közös duója 1985-ben Bécsbe is eljutott, vicces kislemezük a Hier ist mein Auto. A címbeli autó a mozgássérültek számára gyártott Velorex volt, made in Csehszlovákia. Nála ez sámánautóként funkcionált, bármit jelentsen is ez.
A Fekete Bárányok fesztiválja után a Bizottságot megismerte az új zene iránt fogékony kisebbség. Önmagukat szabadidő zenekarként határozták meg. Négy frontemberük képzőművész volt, ezért addig főként kiállítás megnyitókon léptek fel. Autodidakta vizuális művészek és amatőr muzsikusok. De mindenekelőtt: kreatív szellemek. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában már nevet szereztek maguknak. Most hirtelen a zenei új hullám élvonalában találták magukat. A magyar új hullám kezdetét a Spions feltűnéséhez köthetjük: az art punk úttörői 1978 januárjában adták első koncertjüket. Az év tavaszán már el is hagyták az országot – irány Párizs. 1978-ban már koncertezett a Vágtázó Halottkémek is. 1979-ben indította punkos programját a Beatrice. 1980-81 során lépett színre az URH, a Balaton, a KFT, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Neurotic és az ETA. Ezek a mai napig a korszak meghatározó együtteseinek számítanak. Különböztek egymástól, de együtt – az utánuk következő zenekarok tucatjaival kiegészülve – rendkívül színes és eleven alternatívát kínáltak a mainstream popzenéhez képest.
A 80-as évek magyar új hulláma vegyes fogadtatásra talált. Volt, aki szerette és szimpatizált vele, mások utálták vagy lenézték. Egyesek művészi és kulturális jelenségként foglalkoztak vele, mások politikai, sőt rendőrségi ügyként kezelték. Szentendrén, e gazdag művészeti hagyománnyal rendelkező kisvárosban, a Duna partján, Budapesttől északra, 1971-ben, egy utcai happening után ef Zámbót letartóztatták. A nyomozók politikai szervezkedést gyanítottak művészeti manifesztumai mögött. Holott ez inkább poszt-dadaista játék volt. Barátaival együtt kitaláltak egy mozgalmat, az edwinizmust. Edwin egy nem létező személyiség volt, az edwinizmus lényege pedig az, hogy nem volt lényege. Nem jelentett semmit. Tehát bármit jelenthetett. A rendőrség hosszú hajú, semmirekellő hippiket látott, és az államrendre veszélyes bűncselekményt kereste. Az állambiztonsági akták kutatójaként mondhatom, hogy a Bizottság központi tagjai ezután ügynöki megfigyelés alatt álltak. Figyelték ef Zámbó, fe Lugossy és Wahorn művészi tevékenységét, közösségteremtő próbálkozásait. Amikor pedig évekkel később zenekarként is összeállt a Bizottság, a politikai rendőrség számára is nyilvánvaló volt, hogy az új hullám centrumában vannak.
Mint minden izmus, az új hullám is kicsiben, alulról indult. A zenekarok a főváros és a közelében lévő települések egyetemi klubjaiban és tanácsi kultúrházaiban léptek fel. Néhány száz ember fért be ezekbe, a nagyobb üzemek művelődési otthonaiba akár ezer fő is.
A koncertek zömére egyedi plakátok hívták a közönséget. A plakátok vizuális nyelve éppen úgy eltért a szokásos kulturális, kereskedelmi vagy politikai plakátoktól, ahogyan a zenekarok is a tévében, rádióban, lemezen szereplő zenekaroktól. Igazi gerillaművészet volt ez. A hétvége közeledtével, éjszakáról reggelre, a város forgalmasabb pontjain színes vagy fekete-fehér fénymásolt plakátok tűntek fel. Főleg A3 és A4 méretben, ezért gyakran tucatjával kerültek egymás mellé. Rövid ideig lehetett látni őket, mert sokszor a konkurens klubok vagy zenekarok rájuk ragasztották a sajátjukat. Nyomtatásuk és főként a kiragasztásuk a legalitás és az illegalitás határán mozgott. Számos zenekarnak voltak képzőművész és fotós tagjai, így a plakátok egy része vizuálisan is nagyon jellegzetes volt. Egymás mellett éltek a zenész-grafikusok alkotásai és a dilettánsok munkái. Ahogy a zenében, úgy a plakátkészítésben is az attitüd és az önkifejezés szabadsága volt az elsődleges. Mindezt áthatotta a do-it-yourself esztétikája és gyakorlata. Szedett-vedett punk tipográfia, szürrealista kollázs, dinamikus konstruktivizmus, comics és gyerekrajz, bármi belefért. A mai napig őrzik frissességüket, a kor szellemét. A Bizottság plakátjai kiemelkedő kvalitást képviselnek. Legtöbbjüket Wahorn András tervezte. Szerves részét alkotják képzőművészi oeuvre-jének. Nem véletlen, hogy a Bizottság számára készített néhány plakátja és két albumborítója bekerült a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményébe – a plakátok vásárlásként, a lemezborítók a művész ajándékaként. Természetesen a Bizottság plakátjai is jelentős terjedelmet kaptak a Pokoli aranykor (Infernal Golden Age) című, 2017-ben megjelent kötetben, amely Szőnyei Tamás (e sorok írója, levéltáros) és Bp. Szabó György (grafikus, zenész) a korszak magyar punk és poszt-punk plakátjait mutatja be kettejük párhuzamosan felépített gyűjteményeiből válogatva. Ez a színtér bátran odahelyezhető a brit, az amerikai, a nyugatnémet és a francia mellé.
A zenekarok híre fokozatosan terjedt. Elsősorban szájról szájra, de lehetett olvasni is róluk. Nem kizárólag ifjúsági lapokban, hanem értelmiségnek szánt folyóiratokban is. Hol pozitív, hol negatív hangvétellel. Zenéjük is egyre ismertebbé vált. Elsősorban házilag másolt kazetták útján. Egyes zenekarok nyilvánosságához jutottak a televízióban, hanglemezen vagy a moziban. A KFT az 1981-es, televíziós táncdalfesztivál egyik nyertese lett, ettől kezdve évente nagylemezt készíthetett. A Beatrice cenzurális okból nem csinálhatott önálló albumot, de kislemezt, filmzenét és egy osztott albumot igen (utóbbit az Omegával és Locomotiv GT-vel közös koncert alapján). A magyar filmművészet kifejezetten nyitott volt a zenei impulzusokra.
A Fekete Bárány zenekarok világában játszódott Szomjas György filmje (Kopaszkutya, 1981, Boldhead Dog). A Beatrice tagjai szerepet kaptak egy vígjátékban (Ki beszél itt a szerelemről?!, 1980, Why not Speak of Love?!, rendezte Bacsó Péter). Gyarmathy Lívia filmjének fiatal hősei a Vágtázó Halottkémek koncertjére mentek el (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985, Little Bit of Me, Little Bit of You). Az URH énekese, Müller Péter filmrendezőként diplomázott. Vizsgafilmje (Mi jut eszedbe az énekesnőről?, 1981, What Comes to Your Mind about the Songstress?) és egyetlen nagyjátékfilmje (Ex-kódex, 1983, Ex-Codex) alkalmat adott az URH számainak rögzítéséhez a stúdióban és az URH, a Kontroll Csoport és a Balaton tagjainak megjelenéséhez a filmvásznon. Az újhullámos színtér több alakja szerepelt a 80-as évek kultikus filmjeinek egyikében (Megáll az idő, 1981, Time Stands Still, rendezte Gothár Péter). Egyik főszereplője, a Spenót együttest alapító Sőth Sándor maga is filmes lett: Berlinben társproducerként részt vett Pepe Danquart Oscar-díjas rövidfilmje elkészítésében (Schwarzfahrer, 1994). Sós Mária melankolikus filmje (Városbújócska, 1985, Tandem) az Európa Kiadó számára létfontosságú volt: életre keltette az inaktív zenekart a forgatás és a filmzene-kazetta lehetőségével. A Vágtázó Halottkémek frontembere, Grandpierre Attila főszerepet kapott a Németországban is ismert Bódy Gábor filmjében (Kutya éji dala, 1983, Dog’s Night Song). Egy csillagászt alakított, aki egyúttal egy sajátos punk zenekar énekese is – akárcsak ő maga a civil életében. A film egyik főszerepét Méhes Marietta alakította. Őt a forgatókönyv a Bizottság együttesbe integrálta egy koncertjelenet kedvéért. Valójában a Trabant együttes énekesnője volt. A Trabantot Xantus János vitte vászonra (Eszkimó asszony fázik, 1984, Eskimo Woman Feels Cold). Egy jelenetben ő is összehozta Mariettát a Bizottság tagjaival, akik egy bárzenekart alakítottak. Xantus János örökítette meg a Neurotic együttest is az utolsó pillanatban, mielőtt az énekes, Pajor Tamás egy új keresztény szekta tagjaként szakított addigi életével. A film címe Pajor megtérésére utal (Rock-Térítő, 1988, The Rock Convert). Azóta ő a keresztény popzene legfényesebb csillaga Magyarországon.
E felsorolás mutatja, hogy természetes volt az átjárás a különböző művészeti ágakban alkotók között. A zenészek ihlető forrást jelentettek a filmesek számára. A film pedig szabad pályát kínált azoknak a zenészeknek, akiknek a rádió, a televízió vagy a hanglemezkiadó kevés teret engedett. S akikre a politikai hatalom érthető gyanakvással tekintett.
Mindezen folyamatok centrumában ott volt a Bizottság. A zenekar neve önmagában provokációnak számított. A szocialista rendszerben a bizottság szóhoz csakis valami hivatalos kapcsolódhatott. Milyen bizottság létezhetett? Központi. Politikai. Szakszervezeti. Adminisztratív. Stb. Ők viszont azt mondták, hogy márpedig ők is bizottságot alkotnak. Hiszen csoportjuk több tagból áll, és együtt határozzák el, mit és hogyan tegyenek. (Amúgy ez koncerteken is előfordult. Belekezdtek egy számba. Elrontották. Leálltak. Összedugták a fejüket. Rövid értekezlet. Döntés. Cselekvés. A koncert folytatódik.) Plakátjaik egy részén a Bizottság szót olyan betűtípussal szedték, amely nagyon hasonlított a Népszabadság, a kommunista párt központi napilapjának fejlécére. Ráadásul az egyik betű ékezete egy eltorzított vörös csillag volt. Nem véletlen, hogy a hivatásos rock zenészek fórumán, 1981-ben, a kulturális miniszterhelyettes mérgesen tiltakozott egyes amatőr zenekarok elnevezése, köztük a Bizottság ellen. Azt követelte a profi zenészektől, hogy segítsenek megtisztítani a terepet az ilyen „társadalomellenes” jelenségektől. Amikor pedig, mindezek ellenére a Bizottság mégis a lemez közelébe került, a művészek játékosan enyhítették a politikusok fejfását, egyúttal segítve a hanglemezkiadó vezetőinek is. A zenekar nevét kiegészítették: így lettek Albert Einstein Bizottság. Röviden A. E. Bizottság. E gesztus mögött az állt, hogy egyik számuk Albert Einstein illatának reprodukálásáról szólt. Belátható, mennyire komoly dolgok ezek…
A hanglemezkiadó érzékelte a nyomást, hogy teret kellene adnia az új hullámnak. A kiadó nyitottságának demonstrálására a Bizottság tűnt legalkalmasabbnak. Az URH túl rövid életű volt, alig több mint félév után megszűnt. A Kontroll Csoport mondanivalója túl radikálisnak találtatott. A Vágtázó Halottkémek színpadi magatartása túl extatikusnak. A punkok túl punkok voltak. A Bizottság érett, 30 körül járó művészei azt hangsúlyozták, hogy nem a politika, hanem az artisztikum érdekli őket. S nem csináltak ügyet abból, ha egy szót törölni kellett a dalszövegből, vagy egy számot el kellett hagyni, mert attól még a produkció egésze érvényes maradt. Az első album utómunkálatai során, a stúdióban egyszerűen zaj mögé rejtették a „szükségállapot” kifejezést a Bestia (Beast) című számban, amelyről a lengyel hadiállapotra lehetett volna asszociálni. Aki ismerte a számot, tudta, mi maradt ki, és sejthette is, hogy miért. A második albumról pedig így maradt le a Békásmegyer, amely gúnyosan rabszolgatelepként ábrázolta a munkásosztály otthonául szolgáló modern lakótelepek egyikét. Viszont az album alapjául szolgáló, Jégkrémbalett (Icecreamballet) című filmben benne volt a dal mulatságos klipje. Igaz, a filmet csak klubokban vetítették, nem az országos mozi forgalmazásban.
A Jégkrémbalettet Wahorn András rendezte 1984-ben. A Balázs Béla Stúdióban (BBS) forgatták. Ezt az 1960-as évek elején hozták létre kifejezetten azért, hogy segítsék a fiatal filmesek elindulását és a filmmel is foglalkozó egyéb művészek próbálkozásait. A BBS-produkciók megvalósításáról, a pénzek felhasználásáról a stúdió tagjainak demokratikus fóruma döntött. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a BBS a filmnyelvi kísérletek és a valóságot bátran feltáró dokumentumfilmek szabad szigetévé válhatott.
Belső önállósága tette lehetővé azt is, hogy az Európa Kiadó két teljes műsorát stúdióban rögzíthesse az 1980-as évek elején, mintha tervezett filmek zenéi volnának. Valójában ezeket a filmeket soha nem forgatták le, nem is akarták. Csak az volt a cél, hogy a forgatókönyv elfogadásával előteremthessék a dalok rögzítésének költségét. Ezért jelenhettek meg ezek jó minőségben, kazettán és cd-n egy évtizeddel később, a rendszerváltozás után, az egyik legfontosabb független kiadó, a Bahia archív kiadványainak sorozatában. (Borítóik az Európa Kiadó korabeli koncertplakátjai alapján készültek, ezeket a gyűjteményemből kölcsönözték.)
A Bizottság két albuma viszont real time jelent meg és általánosan kedvező visszhangot váltott ki. El kell ismerni, hogy a sokat kritizált hanglemezkiadó vállalat saját árnyékát átlépve engedett utat ezeknek a lemezeknek. Különösen az első számított revelációnak. Egy zömmel nem professzionális muzsikusok alkotta zenekar a kislemez-lépcsőfokot átugorva, egyből élő LP-vel! A kihajtható belső lappal teljes tasak önmagában is valóságos műtárgy. A fotók, rajzok, információk mellett, a Wahorn András tervezte kollázs részét képezte a kiadó és a zenekar szerződése és egy manifesztum. Ennek konklúziója: „A lényeg független.”
Tulajdonképpen logikus, hogy élő lemezt készíthetett a Bizottság. A színpad volt az igazi terepük. Kérdéses, hogy tudták volna-e reprodukálni koncertjeik hangulatát a stúdióban. Az album majdnem greatest hits, a repertoár legnépszerűbb dalai hallhatók rajta – ha nem is az összes. Dalok vágyról, szorongásról, félelemről, „brutális és ostoba” világunkról, de nem sötét, depresszív tónusban, hanem színes és szabálytalanul szórakoztató stílusban. A zenei producer Victor Máté volt: klasszikus képzettségű és nyitott hozzáállású muzsikus a magyar pop nagy generációjából. Ő komponálta a Tangó című dal zenéjét, amelyet Méhes Marietta énekelt az Eszkimó asszony fázik egyik jelenetében, néhány Bizottság-tag cameo közreműködésével. Mint korábban szó esett róla, Marietta a Trabant énekesnője volt. A Trabant a magyar pop elsőszámú introvertált szobazenekara. Több kazettájuk cirkulált a rajongók között, amikor első koncertjeiket adták a filmforgatás kedvéért. Marietta mellett a több hangszeren játszó Lukin Gábor és Vető János fotós, dalszövegíró alkotta a Trabant magvát. Mellettük legtöbbször Balaton, Európa Kiadó és Kontroll Csoport tagok vettek részt a felvételek készítésében és a koncerteken.
A zenekar elnevezése jellegzetesen közép-európai. A 80-as években már megbocsájtó mosollyal gondoltunk a Trabant nevű autóra. Ez legalább annyira szimbólum volt, mint közlekedési eszköz. A Kraftwerk Autobahnja borítóján egy Mercedes és egy Volkswagen jelképezte a nyugatnémet autóipar két irányát, a hétköznapi emberek sokasága, illetve a tehetősebb kisebbség számára elérhető jó minőséget. Az NDK Trabantot kínált elérhető áron Közép-Kelet-Európa népének. Rétegelt papírra emlékeztető karosszériát és bűzös, kék kipufogógázt. Ha újonnan akartad megvenni, évekig kellett várnod rá. Elvitt A pontból B pontba, de nem állta a versenyt a nyugati gyárak olcsó modelljeivel. Jellemző, hogy Esterházy Péter író a Trabant kézikönyvében talált ironikus mottót németül is olvasható kötete, a Kis Magyar Pornográfia (1984, németül Kleine ungarische Pornographie) elejére. (A cím kezdőbetűi a Kommunisták Magyarországi Pártja rövidítését adják ki.) Másik nagyra értékelt művében, a Termelési-regényben (1979, Novel of Production) is játékos szerep jut a Trabantnak: a nemesi családból származó író úgy beszél róla, mintha a lováról lenne szó. Esterházy gyakran szerepelt a Mozgó Világban, a fiatal értelmiség legfontosabb folyóiratában. Ennek egyik számát 1980-ban Háy Ágnes fotósorozata illusztrálta a budapesti utcákról: csak Trabantokat látni mindenütt. (Nem tudok itt nem felidézni egy személyes epizódot a magyar Trabant-világból: 1989-ben a bátyám tojás színű Trabantja vitt minket az esküvőnkre. A lehető legkevésbé elegáns és ünnepélyes jármű egy ilyen eseményre. A bátyám fia akkor három éves volt, számára pedig a Trabant a világ legjobb autója – számunkra, új házasok számára egyszerűen: fun.)
A Trabant tehát a magyarok szemében már jóval az Ostalgie előtt a szocialista kor kulturális ikonográfiájának része volt. Jóval ismertebb szimbólum, mint Bad Schandau. A Bizottság második albumán, a Balázs Béla Stúdióban forgatott Jégkrémbalett című film zenéjét tartalmazó lemezen szerepel a Bad Schandau című szám. Soha nem jártam az NDK-ban, meg kellett néznem a térképen, hogy hol van Bad Schandau. A keletnémetek számára a világ kapuja. Trabantjukkal és Wartburgjukkal ott gördülhettek át Csehszlovákiába, hogy majd a magyar határon át megérkezhessenek a Balatonhoz. Ahol egy kempingben vagy privát nyaralóban találkozhattak nyugatnémet rokonaikkal és barátaikkal. Végre szabadon – de a Stasi és a vele együttműködő magyar állambiztonsági szervek érdeklődésétől kísérve. Ezt ma már dokumentumok alapján tudjuk. A Bizottság-féle Bad Schandau nem utal semmire, ami politikailag érzékeny lehet. Inkább az utazás fáradalmainak monoton leírása, közép-európai hangulatban. „Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál a vámőr szemében tükröződő hajnali álmos vízfelszín. Olyan a szemed, mint egy kispárna.”
A 80-as években a legnépszerűbb magyar zenekarok és előadók albumai jóval százezer fölötti példányszámban keltek el. Mint például az Omega és a Neoton új lemezei vagy épp a nosztalgikus válogatások az 1940-es évek Nr. 1 dívája, Karády Katalin slágereiből. Egy 10 millió lakosú országban ezek hatalmas számok. Az első Bizottság LP 25 ezer példányban kelt el rövid idő alatt. Talán többet is el lehetett volna adni belőle, de a zenekar tudomása szerint szándékosan nem préseltek belőle többet. Így lehetett igazolni, hogy nincs nagy kereslet az artisztikus új hullámra. Ebben lehetett némi igazság. De a vállalat nem is akarta erősíteni az új hullám piaci jelenlétét. Egyébként a 25 ezer is tekintélyes szám. (1992-ig százezer eladott példány kellett az aranylemezhez, 2012 óta kettőezer.)
A Bizottság a két nagylemez után, 1985-ben kisebb nyugat-európai turnén vett részt: Amszterdam, Párizs, Bécs, Innsbruck. Albuma is megjelent külföldön. Jórészt a Jégkrémbalett anyagából válogatták. Rajta a Milarepaverzió (a tibeti buddhista bölcs nevét elpotyogtató dal klipjében, a Balaton vizébe merülve koccint csengő pohárral Kokó és Laca), és az első albumról átemelt Szerelem, szerelem, a nemi vágy eksztatikus ódája, öngúnnyal. Az európai Catastrophe Music Tourral és még néhány hazai fellépéssel lényegében véget ért a Bizottság aktív korszaka. A meghatározó tagok úgy érezhették, hogy a szokásos zenekari menetrend nem az ő életük. Külön projektekben vettek részt ezután, szólóban, kisebb csoportokban együtt vagy más művészekkel. Aktivitásuk nyomait számos kiállítás, katalógus, performance, képzőművészeti album, könyv, film, koncert, lemez és kazetta jelzi.
Bizottságként 2011-ben szerepeltek újra: alkotásaiknak és a róluk szóló visszaemlékezéseknek szentelte összes termét a legnagyobb budapesti kiállítóhely, a Műcsarnok (Kunsthalle). Az eseményt filmvetítések és egy konferencia tették teljessé. Egy dolog hiányzott, holott sokan nagyon remélték volna: egy koncert. Ez azonban nem valósult meg. Kívülről úgy látszott, hogy a Bizottság tagjai örömmel vettek részt munkásságuk kanonizálásában, bevonultak a múzeumi térbe, a kortárs művészet szentélyébe, de zenekarként nem akartak sem nosztalgiázni, sem együtt újra kezdeni. Ehhez konszenzusra vagy kompromisszumra lett volna szükség. Az pedig, nyilvánvalóan hiányzott. (S nagyon hiányzott volna Szulovszky, a „Dunakanyar legjobb gitárosa” is, aki 2006-ban hunyt el 55 éves korában, és a 2012-ben, 63 éves korában elhunyt Bernáth/y, aki az első album előtt kivált a zenekarból.)
S mit felelhetnénk ma, 2021-ben, ha valaki ránk kiáltana, hogy mit látunk magunk körül? A seggfejek továbbra is közöttünk vannak. És nem hallucinálunk. A hírek nyomán akár naponta elénekelhetnénk azt a Bizottság-számot, amely a két album egyikére sem került fel: „Korrupt vagyok és hazudós, magyar anya szült engemet, megkeresem a kenyeremet, jó fej, nagyon jó fej vagyok…”